Könczei Csilla – Plájás Ildikó Zonga:
Debrecenbe kéne menni...
A centrum-periféria viszony átalakulásának határmenti perspektívái a kortárs vizuális kultúra kontextusában (Munkacím)
Míg az új képfajták elterjedése előtt a (földrajzi) helyek vizuális leképezése és emlékezetben való tárolása elsőrendűen a fizikai tapasztaláson alapult, az új médiák tömegméretűvé válása után a távoli, ismeretlen helyekkel általában előbb találkozunk képek formájában, és esetleg azután tapasztaljuk meg azokat személyesen. Ennek a folyamatnak a következményeként a helyekről kialakított reprezentációk/tudások többnyire veszítenek abból a változatosságból, sokszínűségből, amely a személyes észlelés velejárói. A tömegmédiák által közvetített domináns képek ráadásul alkalmasak a társadalmi csoportok leszűkített, ideologikus, gyakran sztereotipikus tematizálására, ismétlődéses jellegük miatt a köztudatba könnyen beivódó és rögzült osztályozási rendszereket hozhatnak létre.
A csoportidentitásokat leképező és alakító diskurzusokat azonban mindezek ellenére nem tekinthetjük egyneműeknek, a sajátos érdekeltségű, nézetű és különböző hatalmi pozícióban levő egyének és csoportok az új médiakorszakban is plurális, heterogén képeket alkotnak és forgalmaznak magukról és a kívülállókról. Mindezért a domináns/intézményes beszédmódok mellé kell helyeznünk a velük párhuzamosan, illetve ellenükbe létrehozott nem-domináns reprezentációkat, figyelembe kell vennünk a társadalmilag különféleképpen pozícionált diskurzusteremtő/reprezentációkat előállító személyek/csoportok hangjait. A két város viszonylagos közelsége miatt az olyan közismert historicizáló vizuális diskurzív formációkon kívül, mint például amelyek Nagyváradot úgy jelenítik meg, mint „Erdély kapuját”, vagy egy „hidat” Magyarország és Erdély között, Debrecent pedig mint a „Kálvinista Rómát” egyéb, nemhivatalos, alulról jövő diskurzusok is befolyásolják a másik városról kialakult percepciókat. Ezek azok az urbán-legendák, amelyeket a fürdőlátogatók, a vásárló-turisták, a csencselők, a magánkiránduláson, vagy közösségi látogatáson résztvevő személyek formálnak képekké.
A régióról kialakult emblematikus képek, és azok egyéni alternatíváinak a vizsgálatán kívül kutatásunk a helyek meghatározásának, illetve a helyi közösségek önmeghatározásának viszonyítási pontjaira is irányul. Míg Nagyvárad és Debrecen a korábbi osztályozási rendszereken belül a Bukarest - Budapest, illetve Erdély/Románia – Magyarország két pólusú viszonyrendszerébe helyeződött, amelyen belül mindkettőnek a határmentiséggel járó periférikus, illetve tranzitáló szerep jutott, az EU-s csatlakozással együtt megjelent egy harmadik, mindkettőt felülíró, elsősorban gazdasági természetű faktor, amely megváltoztatja az erőforrások logikáját. Ebben az új kontextusban átértelmeződnek a centrum-periféria nemzet-léptékű kategóriái – Brüsszelből nézve Bukarest és Budapest pont olyan perifériának tekinthető, mint Nagyvárad, vagy Debrecen -, illetve megváltoznak a viszonyítási pontok, a hatalmi pozíciók és a diskurzustermelő csoportok pozíciói is.
Kutatásunk során arra kérdezünk rá, hogy az általunk elmezett vizuális forrásokban, amelyek egyrészt a tömegmédiákon (az RTV kolozsvári stúdiójában, internetes tévékben, stb.), másrészt az interneten forgalmazott privát médiumokban forgalmazódnak, mennyire változott meg a centrum-periféria hagyományos jelentéstartománya, illetve hogy az újabb európai, vagy magánkezdeményezésű diskurzív formációk mennyire szólnak bele a közösségek önreprezentációiba, és mennyire módosítják a korábban rögzült nemzeti-ideológiai kategóriarendszert.