Arta publică şi oraşul
A nyilvános művészet és a város
A nyolcvanas években megélénkültek a nyilvános művészet körüli viták, és ez napjainkra bámulatos könyvészetet eredményezett. Valószínűleg az ebben a időszakban megfogalmazott legfontosasbb következtetés úgy foglalható össze, hogy a művészet tanulmányozásának interdiszciplinárisnak kell lennie, a művészettörténet paradigmái nem lévén elégségesek a magyarázatához. Az utóbbi 20 évben több olyan próbálkozás született, amelyek a társadalom és kultúra kritikai elméletei által ihletve a nyilvános művészetet a városszociológia, a humánföldrajz vagy a mindennapi élet antropológiája felől próbálják megérteni.
A művészet nagyon komplex problémákkal szembesül, amikor a nyilvános térbe való ‘leereszkedésre’ határozza magát. Elsősorban meg kell említenünk, hogy mindaddig, amíg bizonyos modernista paradigmákra korlátozódunk, a nyilvános művészet nem lehet más, mint ‘oximoron’ (Hilde Hein). A modernizmus esztétizálja a művészi tárgyat, és ezáltal egy másik, a valósággal párhuzamos világot teremt. Emellett az is egyértelmű, hogy a nyilvános térbe való egyszerű ‘leereszkedés’ által a kortárs művészeti tárgyak nem válnak automatikusan nyilvános művészeti tárgyakká. Az 1960-1970-es évek szolgáltatják a legjobb bizonyítékot, amikor a nyilvános művészetet a modernista absztrakcionizmus hagyományában alkotott szobrok uralták, nagyobbrészt múzeumokban található munkák nagy léptékű másolatai. Ezeknél az alkotásoknál teljesen közömbös volt az a tér, amelyben kiállították őket. Az ilyen típusú nyilvános művészet bevallott célja a város esztétikai regenerálódásához való hozzájárulás, a modernista építészet funkcionalista stílusával szembeni ellenszerként működés. Az 1970-es évekkel kezdődően a nyilvános művészet egyre határozottabban elutasítja az esztétikai autonómia pozícióját, és programszerűen az építészettel, a térrel és a közösséggel való tényleges dialógust javasolja. A nyilvános művészet (legalábbis a szándék szintjén) az utca életformájává válik, meghatározó szerepet nyer a művészet esztétikai, társadalmi és kulturális küldetésében, és innen ered az igény, egy olyan művészetre, amely nagyon összetett módon kapcsolódik egy adott helyhez (Site-specific art).
Ez a döntés viszont egész sor konceptuális nehézséget von maga után. Nagyon hamar bebizonyosodott, hogy a ‘tér’, ‘hely’, ‘nyilvános’, ‘közösség’, ‘individuum’, ‘közérdek’ stb. fogalmak távolról sem annyira világosak, mint amilyennek tűnnek. E terminusok lehető leghelyesebb, az utóbbi évtizedekben végbement mélyreható változások összefüggésében történő megértése nyithatja meg az utat a nyilvános művészet napjainkban betöltött szerepének meghatározása/megértése felé. Megértve, hogy a nyilvános művészet nem azonos egy térbe belehelyezett művészeti alkotással, hanem olyan művészet, amely saját – alapvetően antropológiai – terét építi, beszélhetünk azokról a csapdákról is, amelyeket a nyilvános művészetnek el kell kerülnie. Ilyen a plop art (olyan művészeti alkotások, amelyek semmilyen vonatkozásban nem állnak azzal a térrel, amelyben kiállították vagy azzal a közösséggel, akinek szánták, csupán egy egyéni vízió kifejezése), valamint az esztétizálás káprázata (a Wolfgang Welsch által tematizált posztmodern globális esztétizálás kontinuumába belesimuló szép tárgyak).
A művészet státusának megőrzése érdekében a nyilvános művészetnek időnként a kortárs kapitalizmus kulturális tüneteivel, egyre több városi térnek ‘nem-hellyekké’ (Marc Augé), vagyis szigorúan használati, elszemélytelenített, minden érzelemtől, identitástól, történelemtől kiürített nyilvános terekké való alakításával szembeni ellenállás formájává kell válnia, esetenként a kényelmetlenné válás kockázatával (lásd például Richard Serra alkotásait).